A Haza és Haladás közössége egy független, többségében egyetemi diákokból álló civil szervezet, amelynek célja a fiatal magyarok szakmai felemelkedésének elősegítése az állampolgári ismeretek bővítése, valamint a szakpolitikákról, demokráciáról és az európai integrációról szóló párbeszéd előmozdítása révén. 2022-es indulása óta a Haza és Haladás több mint 100 résztvevős közösséggé nőtte ki magát. Négy konferenciát szerveztünk Budapesten és Szegeden meghívott szakértőkkel, és havonta vitaklubokat tartunk. Platformot biztosítunk a fiatal magyaroknak, hogy jobban megértsék az ifjúsági szerepvállalást, a közpolitikai ismereteket, és vitát folytathassanak Magyarország jövőjét meghatározó kérdésekről.

Kezdeményezésünk a jelennek szól, de mindig a jövőt tartjuk szem előtt. Hisszük, hogy sikeres közösséget nem lehet valós, stabil alapokon nyugvó jövőkép nélkül építeni. Az alábbiakban ezért felvázoljuk, hogy milyen távlatokban gondolkodunk és ennek milyen történelmi és társadalmi megalapozottságot tulajdonítunk.

Kis ország vagyunk, nekünk csak egy elitre telik

Amikor az 1989-’90-es rendszerváltás lezajlott, az ország perdöntő többsége nem értette, hogy pontosan mi vár rá a demokratikus átmenetben. Senki nem tájékoztatta a tisztelt magyarságot, hogy az állami vagyon elsíbolása és a rabló privatizáció szélsőséges társadalmi egyenlőtlenségeket és munkanélküliséget, míg az elmaradó elszámoltatás és az állampárt lebontásának részlegessége milyen maradandó erkölcsi károkat okoz hazánkban. Az alacsony társadalmi legitimitású, új rendszer politikai értelemben hamar megbukott. Egyrészt Antall József tragikus halála, másrészt a piacgazdaság kiépülésével járó sokkhatás kádári kézbe taszította vissza az országot. A zűrzavaros átmenet sikertelensége és az azt követő másfél évtizedes törzsi gondolkodás végleg megpecsételte a rendszerváltás sorsát. Aztán sorozatos kormányzati hibák, a térségünkre amúgy is jellemző korrupciós botrányok és politikai klientúraépítés végső pofont kapott 2010-ben, amikor Orbán Viktor magához ragadta a kormányrudat. Időközben az a neoliberális gazdasági modell, ami társadalmilag hazánkban már a ‘90-es évek közepére megbukott, globálisan is szakpolitikai értelemben a végéhez ért. Ez volt a második rendszerváltás. A 2010-es évek sajátos hangulatú, de kétségtelenül prosperitásba forduló időszaka lett a magyarságnak. Számos, akkor jónak tűnő szakpolitikai (pl. devizahitelek forintosítása) és közpolitikai (pl. határkerítés) intézkedés alapozta meg az Orbán-rendszer stabilitását. A rendszerré növő hatalom árnyékában óhatatlanul meglapult a korrupció szelleme, ám a nagy intézményi reformok elmaradása és a közepes jövedelmi szintre való felfejlődéssel járó infrastrukturális fejlesztések szétlopása nem rengette meg a társadalmi bizalmat. Az EU-s pénzek fokozott beáramlása és a globális gazdasági konjunktúra elfedte a hazai rendszer hiányosságait. A posztkádári társadalom jóllakott, a karaván haladt.

Mindkét, végső soron elhibázott rendszerváltásunkban közös vonás az, hogy ugyanaz a társadalmi-, gazdasági- és politikai elit állt a változás élére. Ennek okát viszont nem az olyan gyakran hangoztatott, a magyarság körében népszerű, turáni átok mintára önsorsrontó gondolkodásban látjuk. Pusztán olyan társadalmi adottságok engedték kitermelni a két rendszerváltást, melyek országunk méretéből fakadnak. Az 1950-es évektől kezdődően a vasfüggöny keleti oldalán rekedt társadalmak felhalmozták a saját tehetségeiket, mert azok nem tudtak – legálisan – a szerencsésebb történelmi fejlődésű országokba emigrálni. Rengeteg szerencsétlen, a jövő évszázadaira is káros kihatással lévő gulyákommunista alkunak egyetlen pozitív hozadéka volt, hogy Magyarországon felgyülemlett egy szemmel jól látható, rendszerváltást áhító új elit. Ezt hazánkban még a ‘80-as években mesterséges módon, különböző látszatintézkedésekkel még fel lehetett tartóztatni, de az évtized végére a demográfia természetessége benyújtotta a számlát.

Tudniillik az olyan kis országokban, mint Magyarország, csupán minden harmadik generációnak adatik meg az a lehetőség, hogy társadalmi státuszukban, politikai pozíciókban és gazdasági eredményekben a csúcsra jussanak. Ez a csúcs is persze kontextusfüggő, kisországok esetében – ha úgy tetszik – egy olyan lokális maximum, ami globálisan szemlélve egészen elenyésző siker. Szegény társadalmak révén a perspektivikus gondolkodás hiányában az ország egyetlen esélye, ha a generációváltás éppen egyidőre esik valamiféle globális, de minimum regionális paradigmaváltással. Az, hogy Magyarországon az ún. “főosztályvezető-helyettesek forradalma” a hidegháború végével egyidőre esett, esélyt teremtett a baby boomer generáció számára a hatalom megragadására. Lehet ezt persze finomítani a magyar terminológiát illetően Ratkó-korszak gyermekeire és az új gazdasági mechanizmus pozitív társadalmi hatásaira, de a lényegen ez mit sem változtat: a rendszerváltó elit magához ragadta a hatalmat nagyjából három generációra berendezkedve – éppúgy, ahogy a Kádár-rendszerben is történt annak idején. Az őket követő X generációt a rendszerváltás politikai gazdaságtani sokkjai, az Y generáció pályakezdését a 2008-as nagy pénzügyi világválság, a Z generáció szárnypróbálgatásait pedig a ‘20-as évek polikrízise tartotta vissza számottevően.

A demográfia középtávú csődje

Mindeközben a vasfüggöny leomlásával és a későbbi EU csatlakozással megnyílt a kapu a nyugati jólét felé a magyar társadalom előtt. Jelenlegi számítások szerint közel 600 ezer, szakképzett, kereső korú, aktív magyar vándorolt nyugatra az elmúlt évtizedekben. Ellentétben a térségünkben egyébként bevett ingázó, a megtakarításait különböző transzferek révén hazájukban elköltő románokkal és bolgárokkal, a magyar fiatalok jelentős része végérvényesen telepedett le külföldön és alapított ott családot. Ennek hatását a teljes magyar szociális ellátórendszer, a gazdasági versenyképesség és az ország mentális állapota tükrözi. S habár voltak kísérletek a magyar középosztály demográfiai megerősítésére az Orbán-rendszerben is, a valós társadalmi hatás nagymértékben korlátozott, a vidékfejlesztésben szinte semmilyen pozitív hatást nem mutató kimenetelei jelentősen rontják hazánk demográfiai kilátásait.

Mindezek mellett a rendszerváltó politikai és gazdasági elit koruknál fogva kezd kikopni az ország irányításából, az eddig felgyülemlett, az ország irányítására csak egy kicsit alkalmas új elit éppen a régi tövénél szökken szárba: a 2026-ban eljön – itt hallod először – a “helyettes államtitkárok forradalma.” Az ország irányítását igyekszik most az X generáció magához ragadni, pláne, hogy annak tekintélyes része a már említett Orbáni középosztály-politika jóléti transzfereiből halmozhatott fel javakat. Ezt a folyamatot gazdasági oldalról támasztja a rablóprivatizáció révén cégek százait einstandolt vállalkozók időszerű generációváltása, ami lassan minden hazai KKV konferencia fókuszpontja.

Ahhoz, hogy a “helyettes államtitkárok forradalma” középtávon is sikeres legyen, kétségkívül ezen szűk elit szélesítésére van szükség, ami a hányattatott sorsú generációk összefogásához is vezethet. Ebben a helyzetben a Z generációnak történelmi lehetősége lesz, hiszen: harmadik generációként a kis-ország effektus révén hatalomba tart, ám a sorozatos többgenerációs kihívások miatt összefogásra kényszerül a megelőző X és Y generációkkal. Ebben a relációban egyébként épp a közbülső, Y generáció lehet a következő politkai gazdaságtani átmenet egyik legnagyobb vesztese, ám mi, Z generációként időszerűségi okokból is sikerre lehetünk ítélve. Ha mindez egy már említett szélesebb körű, többgenerációs összefogással párosul, az olyan prosperitást, kiszámítható fejlődést hozhat Magyarországnak, amire nagyon rég szüksége volt már ennek a nemzetnek.

Pártrendszer logikája

Ahhoz, hogy ki tudjuk használni a generációs logikában rejlő hatalmi potenciált, nagyon fontos megérteni a magyar társadalomból következő pártrendszeri logikát. Kis ország, és a már kifejtett demográfiai modell kifulladása együttesen azt eredményezi, hogy nincsen kellő mennyiségű szavazó két nagy néppárt egyidejű meglétéhez a politikai palettán. Ezt már az orbáni politika is felismerte a “centrális erőtér” koncepciója mentén, ám a régi elitek távozásával a pártrendszer kiszámítható fordulatot tartogat magában. A 2026-os, harmadik rendszerváltást követően eljöhet egy olyan, tisztán újbaloldali politikai erő, amelynek immár semmilyen köze nem lesz a ‘90 előtti világ szörnyűségeihez. Eddig egyik, sikeresebbnek tűnő újbaloldali kezdeményezés sem tudta saját társadalmi bázisát kiépíteni, saját szervezetük rokonszerveivel működésüket integrálni, de ez valamelyest változhat majd. Mindaddig egy nem túl népszerű, de támogatottságában stabil liberális politikai szereplő is végre megszilárdíthatja pozícióit a politikában. Ennél sokkal érdekesebb, hogy mi fog történni a hazai jobboldalon, hiszen az orbáni hatalmi gépezet meggyengülésével – vagy akár hamarosan bekövetkező széthullásával – épp oly fragmentáltá válhat a politikai jobb, mint amilyen a bal volt a 2010-es években. Egy ilyen, káoszosnak tűnő pártrendszerben – ismerve a magyar társadalom szélsőséges komfortizmusát és kockázatkerülő hajlamát – csak kétféleképpen lehet stabilitást teremteni:

• Vagy közjogi reformok révén félprezidenciális rendszer kiépülésére lehet számítani, ahol a politikai folytonosságot a közvetlenül választott, és szélesebb hatáskörökkel felruházott államfő adja, míg parlamentáris szinten koalíciós kényszerek és kormányválságok követik egymást.
• Történik mindez addig, amíg meg nem jelenik a politikai palettán egy olyan integráns szereplő, aki politikai és szervezeti értelemben is képes lesz társadalmi és politikai egységet kovácsolni a saját bázisán.

Ahhoz, hogy a magyar Z generáció társadalmi hatalmi pozícióit hatékonyan elfoglalhassa, szükségképpen integráns erővé kell válnia. Ez a modernkori magyar politikában igazán csak a Fidesznek sikerült, ellenzékből pedig a legígéretesebb, társadalmilag valamelyest integránsabb pártépítési kísérleteket csak a Jobbik, és nagyon korlátozott eredményekkel a DK tudott felmutatni. Közös vonás mindhárom projekt esetében, a saját csúcsát nagyjából 10 év tudatos építkezés után érte el, ám a Jobbikot a 2018-as kudarc, a DK-t pedig a “helyettes államtitkárok forradalma” seperte le a meghatározó politikai szereplők sakktáblájáról. Sőt, ha úgy tetszik, a Fidesz évtizedes építkezése csak arra volt elegendő, hogy a saját politikai bázisa integrációját megkezdje – ne feledjük ugyanis, hogy ‘98-2002 között koalíciós kormányzás volt – a tényleges integráció azonban csak a 2000-es évek végére zajlott le.

2034 történelmi lehetősége

Ha a 2026-os rendszerváltás után minden a jelenlegi kerékvágásban marad, akkor 2034-ben – a Tisza által hangoztatott kétciklusos hatalmi fék után – három választást is rendeznek ugyanazon évben: önkormányzatit, Európai Parlamentit és országgyűlésit. Ilyenre legutóbb 2014-ben volt csak példa, amikor egyébként az egyik legközelebb került az Orbán-rendszer hegemóniájának megingatásához a parlamenti ellenzék. Ebből az analógiából, és az előzőekben felvázolt generációs és pártrendszeri logika mentén juthatunk el oda, hogy a magyar Z generáció jelentős hatalmi pozíciókat tud szerezni 2034-ben. Ennek első lépéseként kell egy olyan közösséget építeni, amelyik képes a korábbi, sikeres modernkori magyar pártépítések példáján maradva egy évtized alatt integráns szereplővé válni. A következő lépés, hogy ez a közösség kormányzóképességet és hatalmi tapasztalatot gyűjtsön, hogy majd tevékenységének betetőzéseként összefogási kényszer nélkül, önállóan képes legyen hatalmi státuszát betölteni.

Természetesen nem csak az a fontos, hogy ki csinálja, hanem az is, hogy mit csinál. Nem szabad kizárólag hatalomtechnikai oldalról megközelíteni ezt a kérdéskört, hiszen végső soron a magyarság sorskérdései függnek a hatalomba igyekvők felkészültségétől. Ezt szükségszerűen az integráns szereplővé válás során kell kialakítani. Ha később történik ennek a tudásnak a megszerzése, akkor félő, hogy a hatalomvágy dominál majd a cselekedetekben, semmint a tényleges, nemzetünk javát szolgáló tevékenységek. Ezért kell már most elkezdeni egy olyan közösség alapjait lefektetni, amelyik képes és hajlandó is önerőből elsajátítani azokat a készségeket, amelyek elengedhetetlenek ahhoz, hogy idővel sikeres hatalomgyakorlás révén Magyarország felemelkedését elősegítse.